Kánó Borsod-Abaúj-Zemplén megye észak-nyugati részén, Rudabányától mintegy 8 km-re, a Galyaság déli lábánál erdőktől-domboktól övezve helyezkedik el. A történelmi Gömör megyéhez tartozó település a Bódva-völgy és a Csörgős-patak völgye közt félúton található, az Aggteleki Nemzeti Park peremén.

Észak-keletről Szőlősardó, dél-keletről Felsőtelekes, dél-nyugatról Imola felől közelíthető meg közúton.

Kánó Árpád-kori eredetű település a történelmi Gömör vármegyében. A honfoglaló Kacsics-nemzetség Kánai ága alapította, feltehetően a XII. század második felében. Első okleveles említése 1272-ből származik, Kalnau néven. Neve szláv eredetű, értelmezése vitatott: vagy a "sár", vagy az "ostormánfa, fagyal" jelentésű ősszláv szóból származik, s a középkorban Kalnou, Kalnow, Kalna, Kalno alakokban fordul elő.

Eredetileg Gömörben feküdt, ott, ahol három megye (Abaúj-Torna, Borsod és Gömör) határa találkozott. Első lakói elsősorban a névadó szlávok, részben magyar etnikumú királyi szolgálónépek voltak. 1427-ben 21 adózó porta volt a faluban, később hanyatlásnak indult, majd a törökdúlás következtében elnéptelenedett. 1579-től sokáig Pusztakálnó néven szerepel, földjét a környező falvak használják. Birtokos családok a Ragályiak, a Hevessy-, Luby-, Almássy család. 1603-ban a terület akkori birtokosai, a Lorántffy, Széni és Telekesi családok vámprivilégiumot kaptak Rudolf királytól. Kánón keresztül haladt ugyanis a gömöri vas- és egyéb áruk útja az Alföld felé, melyek megvámolása jó bevételi forrást jelentett.

Bornemissza Gergely 1554. november 1-én Budán, török fogságban írt végrendeletében "kálnói"-nak nevezte magát, mint ahogy később két fia, György és János is.

A falu állandó benépesülése csak a Rákóczi-szabadságharc után kezdődött meg újra. A XIX. század közepén lakói elsősorban erdőgazdálkodásból és állattenyésztésből éltek.

Az újranépesítés során református vallású lakosság telepedett le a községben. A műemlék jellegű, késő barokk stílusú református templom 1804-ben, tornya 1886-ban épült. (Az épületet a közelmúltban felújították.) A községi temetőben jellegzetes, faragott fejfák érdemelnek figyelmet.

A századfordulón népessége növekedett, 73 házban 358-an éltek. A két világháborút követően a kedvezőtlen politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok megakadályozták későbbi fejlődését. A hatvanas években a lakosság száma rohamosan csökkent, napjainkban lassú fejlődés tapasztalható.